Mert önző vagy

Nem történik semmi különös a napjaimba leszámítva a bébigyártásról szövött álmaim. 38 éves vagyok, ha tetszik ha nem, vagy most vagy soha alapon működöm már. Minap beszélgettem egy férfi ismerősömmel, aki kijelentette szerinte az ilyen korú nő, ha eddig nem vállalt gyereket tuti kényelemből és önzésből nem tette. Végig gondoltam, valóban lehetett e kényelem vagy önzés ebben a döntésemben. Hosszú éveket éltem egy férfi mellett és sokáig terveztük is, hogy lesz minimum 2 közös gyermekünk. Egyetlen egyet akartunk, szülők mellől külön költözni még lehetőleg a születésük előtt. Ha valakinek nincsenek gazdag szülei, akkor nem olyan egyszerű ez a történet, ahhoz, hogy elmondhassuk, félre tudtunk tenni valamit nem elég 2-3 -4 év munkaviszony. Szóval vártunk és nem tettük rosszul, mert pár év alatt arra is fény derült, hogy kettőnk kapcsolata és házassága egy elhibázott döntés volt és a nagy szerelem elmúltával bizony a mindennapokban egyáltalán nem tudunk együtt élni. Nem állítom, hogy nem nevelhettük volna csonka családban is egészséges lelkületűre a gyerekeinket,de bevallom nekem példaként ott voltak a szüleim, akik a mai napig imádják egymást és úgy érezem az én gyerekemnek is ugyanígy megjár ez a fajta élet. 
Szóval 26 évesen elvált nőként egy rossz kapcsolatból kiszabadulva, már felnőttként pontosan tudtam, hogy mit várok el leendő gyermekeim apjától. Semmi extra elvárás nem volt bennem soha a férfiakkal szemben akikkel kapcsolatom  volt, csupán kellett tudnom szeretni őt és elvárásként vele szemben is követelmény volt, hogy szeressen. Ideig óráig néha lángolt egy, egy kapcsolatom és még talán bele is éltem magam abba, hogy ŐŐŐ a nagyon nagy Ő, de aztán valahogy kihűltek , szép lassan. Igen. Bármelyiknél mondhattam volna: Na legyen baba. Beletörődök abba a megszokással és unalomig rutinnal élt hétköznapokban amilyenné egyik másik kapcsolatom süllyedt és tényleg akkor már volna 2 gyerkőc. Nem kellene ennyi idősen ezen görcsölni. De egyszerűen nem érzetem azt, hogy x vagy y jó apa lenne mellettem. Így aztán egy idő után kiléptem a már nem működőből, nyalogattam a sebeim esetleg sirattam az elvesztegetett időt és aztán találkoztam mással aki megdobogtatta a szívem. Mondjuk ez a szívdobogás se túl sűrűn kapott el. Talán 4-szer ha voltam valóban szerelmes. És ebből a 4-ből a mostani párom az egyik. Vele már akkor találkoztam, mikor úgy gondoltam soha se találom meg azt az embert akivel tényleg minden klappol aki úgy szeret, ahogy nekem jó és neki is elég és jó az én szeretetem, szerelmem. Hát nehezen sikerült , de végül egymásra találtunk és azóta is sokszor mikor ránézek eszembe jut, hogy imádom. 4 éve élünk együtt, mindketten elváltak, rossz tapasztalatokkal, mindketten tudjuk, hogy vannak dolog amiket nem lehet erőltetni és tisztában vagyunk azzal is, hogy dolgozni kell a kapcsolatunkon, hogy az úgy is maradjon amilyen most. Igen, mostanra ért meg bennünk az elhatározás is egy közös gyerkőcre. Persze fél év után is szülhettem volna..sőt, akár már 1-2 hónap ismeretség után is. Aki csél -csap és felelőtlen a helyemben biztos ezt tette volna, vagy ha kétségbeesetten akarta volna már akárkitől…én nem ez vagyok. Megvártam azt akiben bízom, akiben biztos lehetek.. És akire számítok ebben a dologban hosszú távon. Persze ez nem egy ideális állapot, de még időben vagyok akkor is ha ,,sietni” kell. 
Nem tudom. Így leírva se érzem magamban az önzést. Ha egy nem működő kapcsolatba születem volna, ahol állandóak a veszekedések, ahol se apa -se anya nem boldog , az vajon mennyivel lett volna úgymond önzetlen cselekedet?? Ha repkedő tányérokat, állandó vitákat látott volna a gyerek akkor az jó lett volna neki? Nem önigazolást keresek. Megszoktam, hogy mikor szóba kerülnek a terveim enyhe lenézés jelen meg egyesek arcán, hogy na -na kicsi ugye most már pörög az a biológiai óra aztán már mindegy. Pedig nem erről van szó. Hanem megtaláltam önmagam, a társam akiről tudom, hogy kitart mellettem akármi is van.