Senki sem beszélt őszintén

        Mikor kérdezgettem a pár hónapja szült ismerősöket-már akivel olyan viszonyban voltam- mindenki csak arról beszélt, hogy ez milyen fantasztikus, mennyire jó és csodálatos az anyaság. Mintha valami rózsaszín köd ülte volna meg az agyukat, nem voltak őszinték így utólag már látom, de az elején pont amiatt, hogy senki se mondta meg őszintén mit érez szar anyának éreztem magam. Nem is szarnak, hanem egyszerűen úgy éreztem, már az elején megbuktam az anya szerepben. Hiába tudtam, hogy megdobbant a szívem mikor oda mutatták a lányom, hogy könny is buggyant ki a szememből, hogy istenem a két év szomorúság után végre a kezembe tarthatom majd, mikor ránéztem furán éreztem magam. Ott volt a kezembe és mégis idegen volt. Nekem nem jött egyszerre az érzés. Etettem, tisztába tettem, beszéltem hozzá, mert ez volt a dolgom, de nem éreztem semmit. Azt vártam, ha kisbújik azonnal megváltozom és máris azt érzem anya vagyok, de nem ezt éreztem. Örültem neki, de az elején a szomszéd gyereke is lehetett volna, mert kb úgy néztem rá…Fárad voltam, zavarodott szívem szerint vissza csináltam volna az egészet, mert milyen már, hogy két év sikertelenség után ott van a baba akire vágytam, de nem érzek semmit. Nem voltam depressziós csak fáradt. Kicsinált a műtét, nem tudtam szoptatni és ott volt egy szép egészséges baba, aki mindent máshogy csinált mint kellett volna. Állítólag az újszülöttek esznek, alszanak meg a koszos pelust gyártják. Nos nálunk másfél hét után már alig aludt. Se éjjel, se nappal. A párom egyfolytában azt szajkózta azért ,mert ideges vagyok és a gyerek ezt megérzi. De hogyne lettem volna ideges mikor nem tudtam 2-3 órát se végig aludni és fél éjszakákon át sétálgatni kellett a gyerkőccel és szórakoztatni, hogy ne sírjon? Ki marad nyugodt, mikor hulla fáradt és szíve szerint elmenekülne a világ végére is, csakhogy bírjon egy kicsit aludni vagy végig gondolni , hogy mi is van az életében tulajdonképpen. A párom segíteni akart, csak nem jól csinálta. Úgy éreztem olyan dolgot akar rám kényszeríteni ami nem megy. Semmi sem ment. Talán 6 hét is eltelt, mire kezdtem valamit érezni a felelősségen kívül. Akkor már nem csak a gyerek volt akit elvállaltam és most szívom vele életem végéig. Az első 6 hét kuszasága lassan lecsengett. Megszoktam, hogy ott van aztán elfogadtam és szépen lassan már szeretni tudtam teljes szívemből. Az autómatikus etetés, peluscsere, beszélgetés, szeretgetés már nem csak egy muszáj kör volt hanem szívből jött.
   Kíváncsi volnék más is így éli e meg a kezdeteket. Vagy tényleg én vagyok egy hibás ,,darab” ? De senki sem válaszolt soha úgy, hogy az elején zavart voltam és nem tudtam mit érzek, hogy érzek e. Senki sem mondta, hogy nem jött egyszerre az anya vagyok érzés és nem mondta senki azt sem, hogy az eleje igen is nehéz volt. Tényleg csak én lennék az aki így érzett? Nem tudom. De rossz volt azt érezni, hogy nem lehetek senkihez őszinte mert ha elmondanám mit érzek megvetést kapnék és a rossz anya jelzőt..Lehet csak magasabbak voltak az elvárásaim az érzést illetően vagy mást vártam, nem tudom..de ha esetleg az első hetekben hasonlóan érez valaki akkor ne lepődjön meg és ne essen kétségbe, mert mint a példám mutatja van mikor apránként jön meg az anyaság érzése.